Blogolj!

Hogyan ne csinálj filmet – Capone (2020)

A filmkészítők többsége szerencsés esetben rendelkezik egy sajátos látásmóddal, s vízióikat úgy próbálják meg film formájában megvalósítani, hogy azáltal a néző is képes legyen a saját szemén keresztül látni egy adott történtet.

Talán az különbözteti meg a jó rendezőt a kevésbé jótól, hogy ezt milyen sikeresen tudja végrehajtani. Sikeres rendező például Quentin Tarantino, aki sokszor valóban megtörtént eseményeket változtat meg a műveiben azért, hogy a néző is átérezze, ő hogyan vélekedik arról a történésről és arról, amit az képvisel. Aztán ott van Josh Trank, aki a másik véglet. Neki ugyan lehetett elképzelése arról, hogy milyen egy jó Al Capone film, és még az is lehet, hogy a fejében jól nézett ki, de a végeredmény... Becsületére váljon, hogy legalább tisztességesen cseszte el a mozit, hiszen ő írta a forgatókönyvet, ő rendezte a filmet és ő is vágta meg, így nem kell másnak elvinnie a balhét helyette.

A történet talán az egyik leghíresebb gengszter, Al Capone (Tom Hardy) életének utolsó egy évéről szól. A film elején kapunk egy kisebb eligazítást arról, hogy egészségi állapotának a romlása miatt szabadulhatott a börtönből és megengedték neki, hogy Floridában éljen a családjával. Fonse egyre súlyosbodó demenciával, hallucinációkkal és fizikai fájdalmakkal küzd miközben az FBI is folyamatosan figyeli őt egy több milliós, elrejtett pénzösszeg megtalálásának reményében.

A forgatókönyv abban a szellemben készült, hogy a közönség már ismeri Capone múltját, ami nem túl szerencsés. Emiatt sokszor lehet olyan érzésünk, mintha lemaradtunk volna egy-egy jelenetről, miközben csak a szükséges háttértudás hiányzik. Talán emiatt látjuk úgy az események sorozatát, hogy nem lineárisan haladnak, hanem csak összefüggéstelen jelenetek jönnek egymás után. Ezek a jelenetek pedig sokszor kellemetlenek és nyomasztóak, főleg amikor mi is a képzelődésnek a részei leszünk. Sokszor nagyon megalázó helyzetben találjuk Capone-t, amivel az állapotának a súlyosságát akarják nyomatékosítani, de ezeket a „portrékat” inkább öncélúnak érezzük, mint szükségesnek. Egyes képsoroknál nehéz eldönteni, hogy drámát látunk vagy egy groteszk fekete komédiát.

A főszereplő Tom Hardy sem teljesít túl fényesen a szerepben. Megjelenése alapvetően nem túl hiteles (a maszk szinte leesik az arcáról), és emiatt még rosszabbul néz ki, hogy borzasztóan túltolja a szenvedést. Pedig vélhetően nem ez volt élete legnehezebben megtanulható szövegkönyve, mivel a film legnagyobb részében nyög, morog, vagy meg se szólal. Amikor megszólal akkor is minek? értelmezhetetlenül megváltoztatott hangon, amivel Gollamot idézi meg a Gyűrűk urából.

A film talán egyetlen erős eleme a szükséges atmoszféra megteremtésének képessége, a hangulat sokszor nyugtalanító, néhol egyenesen horrorisztikus. A hallucinációknál tapasztaljuk legtöbbször, hogy a feszültséget akarják fokozni a sötét környezettel és a vészjósló hang hatássokkal És még ezt is sikerül tönkre tenni a felesleges vágásokkal, amivel egy-egy felkavaró jelenetet inkább nevetségessé tesznek.

A történetnek a végére sem sikerül összeállnia és Josh Trank-nek sem sikerül átadnia a vízióját. Az biztos, hogy előző filmjénél, a Fantasztikus Négyesnél mégis nézhetőbb alkotás lett a Capone, de ha őszinték akarunk lenni azzal nem tette túl magasra a lécet.

Értékelés: 4/10

Címkék: Kritika
https://filmszakadas.blogstar.hu/./pages/filmszakadas/contents/blog/95193/pics/lead_800x600.png
Kritika
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?