Blogolj!

Súlytalan cukormáz - Joy

David O. Russell érdekes rendező. Az a filmes, aki mindig jó színészeket és jó sztorit hoz, jó zenékkel, de valahogy mégis hiányérzetünk marad a film végén.

Russellt mindenki imádja Hollywoodban. Amikor a Napos oldallal kijött 2013-ban, majd az Amerikai botránnyal tavaly, mindenki oda meg vissza volt érte, Oscar-esélyes lett, az állandó színészgárdájáról (Robert De Niro, Jennifer Lawrence, Bradley Cooper) nem is beszélve. Könnyed filmek, jó alakítások és fülbemászó zenék jellemzik műveit, de valahogy mégsem igazán lehengerlőek ezek, mint amekkora felhajtás van körülöttük.

Legújabb filmje, a Joy is beállt a sorba. Hamisítatlan Russell-film ez De Niroval, Lawrence-szel és Cooperrel, és természetesen itt is Golden Globe-ot és Oscart kiáltanak az okosok, csak az a kérdés, hogy miért? Kedves, szórakoztató filmet rakott elénk megint a rendező, de szokás szerint steril és súlytalan. A Joy is tipikusan az a film, amit az ember egyszer megnéz, elvan vele, de semmi több. És többször nem is fogod megnézni. Mert minek? Tudomásul vetted, elbólogattál a filmben elhangzott nagy slágerekre, kicsit tűkön ültél már az utolsó fél órában (mert bőven elég lett volna neki másfél óra) és ennyi. A Joy nem ad semmi többet egy délutáni/esti mozizás szórakozásánál, nem vált ki semmit a nézőből, így a hatás is hamar elmúlik (ha volt egyáltalán hatás). Mert ezt a sztorit számtalanszor láttuk már.

A ’80-as évek Amerikájában játszódó történet, amiben Joy (Jennifer Lawrence) zűrös, de szerethető családjának árnyékából egy isteni szikrából megszületett ötlettől vezérelve próbál kitörni, ami - persze ahogy ez lenni szokott - nem megy olyan egyszerűen, de végül mégiscsak sikerül. Hiszen nincs amerikai film happy end nélkül. Főleg nem egy David O. Russell-film. A női emancipáció és a sanyarú sorsból való kitörés pátosza (szerencsére) elmarad, és Lawrence társaival egyetemben maradéktalanul hozza is, amit hozni kell, de semmi több. Az embernek olyan érzése van, hogy a színészek kisujjukból kirázzák az alakítást, a rendező meg a filmet, vagyis nincs tétje a dolognak. Szagos, színes mozi ez, ahogy ezt már várhatjuk is Russelltől, de ez hamar elillan, így még mindig értetlenül állok a Russell imádat előtt. Félreértés ne essék: jó film ez, csak úgy a maga felszínes módján. Persze van benne dráma, humor, pörgős sztori, csak semmi új. Vagy újszerűség. Más perspektíva. Hiszen hányszor hallottunk már ilyen történeteket és már kívülről fújjuk ezeket (akár megtörtént események, akár nem), tehát kéne valami plusz, ami miatt ez ki fog lógni a sorból pozitív értelemben. De Russell nem hazudtolja meg önmagát, a szokásos rendezői látásmódja megmarad.

Hiszen nem az lenne egy film lényege az élvezet és szórakozás mellett, hogy hasson és legyen súlya? Különben a nagy rajongás is gyorsan érdektelenségbe fog átcsapni.  Nagy kár érte, mert érezhető a potenciál, csak hát senki nem lovagolja meg, hanem marad a biztos (de már unalmas) befutás.

https://filmszakadas.blogstar.hu/./pages/filmszakadas/contents/blog/23537/pics/lead_800x600.jpg
családi,dráma,Joy,Kritika,Moziba be!,vígjáték
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?