Blogolj!

Élő színház a filmvásznon – Macbeth

Shakespeare drámáját olyan neves rendezők dolgozták fel eddig, mint Orson Welles és Roman Polanski, vagy a már tiszteletbeli Shakespeare adaptációk atyja, Kenneth Branagh. Most pedig jött Justin Kurzel, egy viszonylag ismeretlen rendező, aki nem kis fába vágta a fejszéjét. De Kurzel jött, látott és győzött.

Macbeth drámája az egyik legismertebb, de talán a legsötétebb Shakespeare darab; egy ambíciózus férfi áldozattá válása a hatalom és az őrület oltárán. Amikor Macbeth egy csata után jövendölést kap, miszerint ő lesz az uralkodó, akkor kezdenek el mozogni a fogaskerekek, majd felesége, Lady Macbeth unszolására a dolgok elébe megy, és megöli Duncan királyt, hogy végül ő léphessen a helyébe. Bár a lelkifurdalással és a háttérben elégedetlenkedőkkel nem számolva, szép lassan mindent és mindenkit elpusztít maga körül, hogy a már romokban lévő uradalmát megtarthassa. Shakespeare pszichodrámája rendkívül erős érzelmi, szellemi és lelki utazás a felemelkedéstől a szörnyű bukásig, amit Kurzel, Fassbender, Cotillard és az operatőr, Adam Arkapaw a műhöz méltóan tud elénk tárni.

A stáb összművészeti tobzódásának lehetünk szemtanúi két órán keresztül, ami nem hogy ritkaság a sok Vasember és Amerika kapitány között, de egészen friss, és üdítő élmény is. A történet bár többszáz éves, de ahogy a dráma, úgy a filmes változatának kivitelezése is modern és örökérvényű. A film festői, szemet gyönyörködtető képi világot tár elénk, ami már az első perctől beszippant; a grandiózus, heroikus csatajelenet, aminek lüktetését az agyunkban érezzük, a baljós hangulat és nem utolsó sorban Michael Fassbender és Marion Cotillard játéka hibátlan és magával ragadó. Lady Macbeth férjének ellenpólusa, és mégis elengedhetetlen párja: míg az asszony kezdetben a hataloméhes, mindenre elszánt, a háttérből irányító feleség képében tetszeleg, majd a ráeszmélés a szörnyűségekre egyszerre hat rá kijózanítóan és kétségbeejtő módon, addig Macbeth a kétkedő, tépelődő thánból válik egy fékevesztett véreskezű diktátorrá. A két erőteljes, majd erejétől megfosztott karakter násztánca visszafogott és mégis szenvedélyes, a köztük lévő dinamika és ellenpontozás megalkotását pedig a színészek maradéktalanul megragadták szuggesztív játékukkal.

A visszafogottságot a film megőrzi a lassú tempójú történetvezetésben is; ráérősen halad, nem túloz, és nem lesz olyan, mint egy Baz Luhrmann-féle Rómeó és Júlia őrület. Bár ahogy a veronai szerelmesekről szóló film, úgy a Macbeth is megtartja az eredeti nyelvezetet, de a korabeli stílust megőrizve ez kell is, tény, hogy kell egy kis idő, míg az ember rááll erre az irodalmi szóhasználatra. A közönség előtt gyakorlatilag egy az egyben megelevenedik Shakespeare drámája, szinte érezzük a könyv lapjainak szagát, vagy akár a színházi díszlet festékének illatát. A teátrum valósággá válik, de a végeredmény mégsem teátrális, hanem iszonyú erőteljes; egy birodalom, egy elme összeomlásának szemtanúi leszünk, amit Fassbender és Kurzel olyan könnyedén, és mégis húsbavágóan tár elénk, hogy képtelenek vagyunk levenni szemünket Macbeth egyre jobban tébolyodó tekintetéről. Mint egy festményt, a direktor úgy alkotta meg a filmet; könnyed, de sötét tónusú ecsetvonásokkal húzta fel a vászonra a történetet, majd jön Cotillard és Fassbender, akik kemény, durva vonalakat húztak bele, ezzel tökéletes összhangot teremtve a játékidő egésze alatt. A film a hetedik művészet, erről a Macbeth készítőinek köszönhetően újból megbizonyosodhatunk: ez az a film, ami az irodalom, a festészet, a színház és a mozgókép szerelemgyereke.

https://filmszakadas.blogstar.hu/./pages/filmszakadas/contents/blog/21919/pics/lead_800x600.jpg
dráma,Kritika,Macbeth,Moziba be!
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?