Blogolj!

Ínycsiklandó bűnbeesés

A Hannibal című sorozat olyan, mint maga a főszereplő: vonzó, félelemkeltő és ellenállhatatlan. Kétségkívül az elmúlt pár év legellentmondásosabb TV-s produkciója ez, már csak abból a szempontból is, hogy azon vesszük észre magunkat, hogy egy pszichopata gyilkosnak drukkolunk. Vajon mitől olyan vonzó egy manipulatív, emberevő, nárcisztikus ember kegyetlensége? Mi megy végbe bennünk, nézőkben akkor, amikor kimondottan megéhezünk egy-egy emberi testrész látványától? És miért vágyik mindenki arra, hogy ez a rendhagyó románc, ami Will és Hannibal között plátói módon megvan, végre beteljesüljön?

Bryan Fuller, a sorozat megálmodója sutba vetette a régi Hannibal-filmeket és valami újat alkotott. A könyvek persze alapként szolgálnak itt is, ahogy a filmek esetében, de más a stílus és más a megközelítés. Az újragondolás középpontjában leginkább Will Graham és Hannibal Lecter kapcsolata áll, és persze az „Anthony Hopkins-féle Hannibal korszak” előtti idők. Viszont a sorozat inkább nevezhető műalkotásnak, mint puszta filmsorozatnak, hiszen a párbeszédek, a látványvilág és az ételek egyaránt rendhagyóak és lenyűgözőek. Lehetne méltatni a színészeket, elsősorban Mads Mikkelsent, aki kitűnően ráérzett Hannibal figurájára; mozdulatlan, kőszikla, akin csak épphogy átsuhannak az (vélt vagy valós) érzelmek, de jelen esetben nem ez az érdekes.

Hannibal, az elérhetetlen

Ami tiltott, az vonzó. Ami rejtélyes, az érdekes. Ami bűnös élvezetet nyújt, az vágyott. Nagyjából ezzel lehet magyarázni azt, hogy szurkolunk egy elmebeteg manipulátornak, pedig tudjuk, hogy szépen lassan, de vége lesz ámokfutásának. A Hannibal-féle sorozatgyilkosok és pszichopaták mindig is a sármos és ellenállhatatlan természetükről voltak híresek a való életben is. Ebben rejlik erejük, hiszen a bennük lakó féktelen gonoszt muszáj valami elbűvölővel leplezni. Akármennyire is ijesztő az ilyen személyiség, tagadhatatlan, hogy rendkívül érdekes és izgalmas. Pláne, ha ez az illető iszonyatosan művelt, tájékozott a világ dolgaiban (talán már túlságosan is). A nárcizmusának köszönhetően tudását és a benne rejlő sötétséget időről időre megmutatja, vagyis egy-egy pillanatra fellebbenti a fátylat, hiszen kérkedni akar. Hannibal esetében sincs ez másként, de mikor áldozatai kezdenek gyanakodni, már késő. Bekerültek Hannibal hálójába, ahogy mi, nézők is. Bár, mint ahogy általában az lenni szokott, mi „mindentudó” szituációból figyeljük az eseményeket, tisztában vagyunk a sötétség és gonoszság mélységeivel, mégis Hannibal-pártiakká válunk. Hiszen ki ne tartana izgalmasnak egy olyan személyiséget, aki mindig filozofikusan fogalmaz és úgy beszél, mintha Platón feljegyzéseit olvasná? A finom úriember mögül időről időre kibukkan a tomboló állat, ami erőt sugárzó, letaglózó és magabiztos. Nem félünk tőle, hiszen a hálójában ragadtunk, így gyilkolása helyett inkább arra összpontosítunk, hogy fizikai és szellemi erejével micsoda alkotásokat készít. Megvan a maga stílusa, egyedi és egyszeri; azon vesszük észre magunkat, hogy egy kibelezett emberben gyönyörködünk, akinek belső szervei helyett virágok vannak ültetve a testébe. Minden ilyen alkotásnak megvan a maga háttere, a gyilkolás módja és az áldozatok elhelyezése sem véltetlen, mindig van egy felsőbbrendű cél, egy üzenet, amit a gyilkos műalkotások jelképeznek. Így mi sem egy céltalan öldöklést látunk, hanem egy pokoli világ tudatos kirakós elemeit. És ha valamiben értelmet, logikát találunk – mint ahogy Hannibal univerzuma kétségkívül ilyen, ha sajátosan, akkor is – az máris elfogadhatóbbá válik.

Harapnivaló emberek

Itt meg kell jegyezni, hogy nagyon sok múlik az étel-styliston (Janice Poon) és az operatőrön (James Hawkinson). Mivel ugye egy kannibálról van szó, így szerencsére visszatérő elemként sokszor láthatunk jobbnál jobb lakomákat az asztalon, amiről tudjuk, vagy éppen csak sejtjük, hogy emberből készültek, de mivel elsősorban az ember a szemével éhes és nem a gyomrával, így nyílván beleharapnánk abba a guszta kis lábszárba, vagy karba, főleg hogy olyan gyönyörűen vannak fényképezve, hogy összefut az ember szájában a nyál. El kell ismerni, ami Hannibal konyhájában folyik az maga a bűn és egyben a csoda. Nem véletlen, hogy Will Graham is szépen falatozik a bizarr ételekből, akkor is, amikor már tudja Hannibal nagy titkát. Bár lehetne mondani, hogy ez csak álca, de mivel Will is a hálóban ragadt, és szépen megindult nála a hannibalizmus, így akárki akármit mond, élvezi, ahogy mi is élvezzük (vagyis élveznénk, ha ott ülnénk velük egy asztalnál). A bűnös élvezet itt is helyénvaló, hiszen az ember legnagyobb tabuját elvetve, az emberevést is kipróbálnánk, hiszen ki tudna ellenállni egy fűszeres embercombnak, ha csodás az illata és a látványa?

Hannibal felsőbbrendűnek gondolja magát áldozatainál, így könnyűszívvel fogyasztja el őket. Ha mi felsőbbrendűnek gondoljuk magunkat egy évekig nevelgetett disznónál, akkor részben olyanok vagyunk, mint ő? Ha a túlélés lenne a tét és muszáj lenne embert enni, akkor mi is bűnösök lennénk? A tabu kultúrafüggő, így ha például egy esőerdő kellős közepén laknánk egy törzsközösségben, távol a civilizációtól, ahol elfogadott a kannibalizmus, akkor nem lennénk bűnösök? Ha máshova születtünk volna, más gondolkodásmóddal és értékrenddel rendelkeznénk, akkor ez is elfogadott lenne? Hol van a határa az emberevés bűntette és elfogadása között? Elég csak egy más gondolatvilág és kultúra, hogy minden másképp működjön?

Egy szerelem anatómiája

A Hannibal sorozatra nem úgy tekintünk, mint egy szerelmi történetre, pedig Bryan Fuller végig ott lebegteti előttünk Will és Hannibal szokatlan viszonyát. Természetesen ez a sorozat fő mozgatórugója. Nem attól szokatlan ez a kapcsolat, mert úgy beszélgetnek, mint ahogy élő ember sohasem, és nem azért, mert egy sorozatgyilkos után nyomoznak. Hannibal ragadozóként kiszimatolta a Will és közte lévő hasonlóságot, vagyis a hasonulás lehetőségét. Mivel érdekes személyiségként érdeklődik a szintén érdekes személyiségek iránt, így potenciális társra lelt Willben. Ahogy az állatoknál az áldozat nem tudja, hogy már rég kiszemeltté vált és szépen, lassan be lesz kerítve, úgy Will sem érzékelte még kapcsolatuk elején azt, hogy ebből bármiféle komolyabb ragaszkodás kialakulhat. Nárcisztikusként Hannibalt csak saját maga érdekli, és mivel Willben megtalálta az azonosságot, és gyakorlatilag a saját képmásává változtatta őt, így végül is saját magát alakította ki egy másik testben.

Hiába van szó két férfiról, valahogy mégsem lehet erre a plátói szerelemre azt mondani, hogy egy homoszexuális viszony, hiszen alapból két hetero emberről beszélünk, ám a kapcsolatuk akkor is mindennél különlegesebb és erősebb. Viszonyuk inkább szellemi, testiségről szó sincs, bár sokszor elbizonytalanít egy-két mozdulat, mimika, vagy párbeszéd, ami sokkal többet sejtett egy mély barátságnál. Túlzás nélkül ki lehet jelenteni, hogy emberi kapcsolatot ennél árnyaltabban és finomabban nem ábrázoltak még, pláne nem két férfi között. A bűvös szó, a „szerelem” is elhangzott már velük kapcsolatban, és még így sem lett homoerotikus felhangja a Will-Hannibal páros ábrázolásának. Az alkotók nagyon szépen egyensúlyoznak a barátság-szerelem tengelyen így túlzónak, hiteltelennek vagy karakteridegennek sem tűnik a dolog. A viszony állandóan mozgásban van, a dinamikája határozza meg a történések nagy részét, olyan erős, hogy mindenre és mindenkire kihat. Érzékeny és szépen kibontakozó kapcsolatábrázolás ez, amihez Fuller mellett természetesen Hugh Dancy és Mads Mikkelsen erőteljes és mégis gyengéd színészi játéka elengedhetetlen. Így mint minden szerelmi sztoriban, szurkolunk a főhősöknek, a beteljesületlen szerelmek kibontakozásának, és hiába rendhagyó ebben az esetben a „szerelem”, mégsem adjuk fel azt, hogy Hannibal és Will egyszer csak összejöjjenek.

Nem túlzás azt állítani, hogy Fullerék olyat hoztak létre, ami nem csak egyedülálló a sorozatok világában, de TV-s közegben ekkora sikere egy művészsorozatnak régen, vagy talán sosem volt. A rajongók, vagyis a fannibalok szeretete és ragaszkodása pedig most mutatkozik meg csak igazán, amikor a produkció bajban van, hiszen jelenleg úgy tűnik, hogy a 3. évad után nem lesz otthona Hannibaléknak. Bár az is nagy csoda volt, hogy eddig kitartott a sorozat, de csak remélni tudjuk, hogy a jövőben találkozhatunk a Fuller-féle Clarice Starlinggal is a 4. évadban.

https://filmszakadas.blogstar.hu/./pages/filmszakadas/contents/blog/19412/pics/lead_800x600.jpg
dráma,Hannibal,horror,Sorozat,thriller
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?