Piros lufikkal (rém)álmodom – Az

Gondolom nem vagyok egyedül azzal, hogy gyerekkorom egyik meghatározó rémélménye a hegyesfogú, emberevő bohóc volt, aki ijesztően negédes stílusával és hátborzongató mocskos külsejével kebelezte be sorra a gyerekeket, majd kúszott vissza a csatornába. 

Sokáig nem is mertem megnézni újra az 1990-es Stephen King adaptációt, de pár évvel ezelőtt azóta is tartó bohócfóbiám ellenére rávettem magam, de a hatás már korántsem volt ugyanaz. Talán az eltelt évek miatt, vagy a mostani szemmel nézve kissé bénácska tévéfilmhatás miatt, de Pennywise már nem volt olyan hátborzongató, mint rég. Ezért is tartottam tőle, hogy a már megjelenés előtt hihetetlenül felhájpolt 2017-es Az milyen lesz. Kíváncsi is voltam, meg nem is, valamiféle nosztalgia is hajtott, meg nem is.

Eltelt 27 év, és így nemcsak a kannibál bohóc, hanem a remake is megérkezett, így nem csoda, hogy mindenki a mozikba (és a csatornába) kúszik. Az élmény pedig hasonló, mint gyerekkoromban. Nem azért, mert ugyanúgy viszolyogtató a bohóc és a gyerekek látomásai kimondottan ijesztőek lennének, hanem mert máshogy képes nyugtalanító és borzongató hangulatot teremteni ez, a 2017-es évjáratú mozi. Másképp nézi ezt már felnőtt fejjel az ember (bár az eredeti sem volt épp gyerekbarát film), mást tart szörnyűnek benne, és ironikus módon Pennywise lesz a legkevésbé „gonosz” és para a filmben. Ezt a készítők is felismerték, hiszen elősre mindenkinek a pirosorrú gyerekzabáló fog megmaradni, de sokkal nagyobb és súlyosabb sztorik lappanganak a háttérben, amit épphogy csak megmutatnak a nézőknek.

A hét főszereplő gyerek kálváriája nem a bohóc felbukkanásával kezdődik meg, vele legfeljebb csak eszkalálódnak a gondok. A dráma és a valódi horror a négy fal között, otthon, a szülők körül keresendő, hiszen egytől egyik kattant, beteg és terrorizáló, amit előszeretettel gyakorolnak is gyerekeiken. A Stranger Things-féle banda viszont furcsa mód Pennywise-nak köszönheti „megváltását” és válik lázadóvá. A készítők felismerése örvendetes, csak mivel a bohócnak kell elvinnie a show-t a filmben, így ezekre a háttérsztorikra sajnos már nincs elég idő.

Direkt vagy sem, de Andrés Muschietti nem csak arra épít elsősorban, hogy jump scare-ekkel szúrja ki a szemünket (és az idegrendszerünket), hanem a nagyszerűen kiválasztott színészekre, arcokra bízza azt, hogy „elvigyék a balhét”. A főszereplő gyerekek kifejezők amellett, hogy a dagi kisfiú, a nagydumás és a szép csaj kliséje is megjelenik természetesen (ahogy a könyvben is), de gond nélkül sikerül megtölteni őket élettel, arról nem is beszélve, hogy a mellékszereplők, vagyis a szülők figurái is tökéletesen lettek megválogatva, egyszerűen hátborzongató arcok elevenedtek meg a vásznon még akkor is, ha nem csinálnak semmit, csak sokatmondóan néznek (nagy pacsi a castingosnak!). Kérdés persze az, hogy egy horror esetében mennyire szerencsés az, hogy nem a rémület dominál, hanem a meglepően jó színészek egysorosai és a kellően kellemetlen (bár néhol bárgyú) látomások.

Ám az Az szerencsére a nagy hájp ellenére sem lett a kimondottan szokványos horror, a lényeg a részletekben rejlik (és persze a csatornában), amit ki is használtak a készítők, így a retró hangulat és a lappangó feszültséggel teli atmoszféra méltó formát kapott a vásznon Stephen King egyik legnagyobb klasszikusa alapján. 

http://filmszakadas.blogstar.hu/./pages/filmszakadas/contents/blog/42206/pics/lead_800x600.jpg
Az,dráma,horror,Kritika,Moziba be!
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?