A háború diszkrét bája – Dunkirk

Nehéz úgy egy háborús filmet készíteni, hogy ne legyen semmilyen hatással a nézőre. Természetesen nem is ez szokott a rendező célja lenni, hanem a dráma, pátosz, élet-halál helyzetek katarzisa az, ami elsősorban adja a műfaj sava-borsát. Christopher Nolan filmje is ezen a vonalon mozog, de Nolan nem is lenne önmaga, ha nem tette volna ezt másképp, mint elődei.

A rendező nem titkolt célja volt, hogy egy borzasztó tömör, hatásos filmet alkosson, ami annyira sűrű, hogy gyakorlatilag teljesen elfárad benne az ember. A kamera, a zene és a főszereplők sem állnak meg egy percre sem, folyamatos a zakatolás, amit köszönhetünk a háborúval járó lövéseknek, robbantásoknak, de ne feledkezzünk meg Hans Zimmer kiváló zaklatott zenei aláfestéséről sem, ami egyszerre zaj és zene, ami teljesen kiszolgálja a film egészét. Mondhatnánk, hogy hatásvadász, de dramaturgiai szempontból indokolt és működik is, nem hallgat el, és lassan mi is úgy érezzük magunkat, mint egy katona, akinek folyamatosan zúg a feje a lövésektől. A zene hiánya pedig éppoly fülsüketítő, mint az azt megelőző két óra hangzavara.

Nolan filmje egy gyönyörű festmény, ami egyszerre szép és ijesztő, kellemes látvány és rendkívül megterhelő élmény. Mindegy, hogy földön, vízen vagy levegőben, a dráma, a halál szele mindent beborít, egy pillanatra sem lehet lenyugodni, az állandó fenyegetettség az, ami a Dunkirk fő csapásiránya. Itt nem konkrét történetek, egyedi emberi sorsok vannak előtérben, hanem a kiszolgáltatottság élménye az, amit a rendező megörökít. Egy háborús filmben elsősorban mindig van egy arc, egy személyes történet, ami miatt közel érezhetjük a főhőst, akiért szoríthatunk, de a Dunkirk esetében ez nagyon nincs így. Olyannyira, hogy egy maroknyi nevenincs katonának a küzdelmeit követjük végig, egyikről sem tudunk meg gyakorlatilag semmit, ahogy a megmentésre induló civilek és a pilóta sztorija sem fontos. A helyzet a fontos, a tettek és az az élmény, ami annyira eláraszt a két órás játékidő alatt, hogy szinte megvisel.

A Dunkirk fárasztó, de mégis más nézői élményt nyújt, mint zsánertársai. A háború borzalmai groteszk módon gyönyörű felvételeken elevenednek meg, ahol minden elem a helyén van, és persze, rá lehet fogni, hogy hiányzik belőle az emberi tényező, annak ellenére, hogy pont az emberiesség az, ami egy háborúban fontos, és minden mérnöki pontossággal ki van számítva, de mégis: Nolan filmje működik, zsigerig hatol, és ha ezt látványos és grandiózus hanghatásokkal és látványvilággal éri el, akkor kit érdekel a többi?

Más oldalról közelíti meg a harcmező borzalmait, makro szinten mutatja be a történéseket és attól még, hogy a főhős nevét, múltját vagy céljait nem ismerjük, így is beszippant a film, mi is ott fuldoklunk a süllyedő hajón és futunk a bombázó elől. Itt nincs helye lelkizésnek, felvezetésnek, egyszerre csapunk bele a közepébe in medias res módon, mert nincs idő semmire. Futni kell, rohanni kell, menekülni kell, és majd pihensz otthon, ha hazaértél. Legalábbis reméled. És akkor majd csönd lesz, amitől ugyanúgy zúg a fejed. 

http://filmszakadas.blogstar.hu/./pages/filmszakadas/contents/blog/40550/pics/lead_800x600.jpg
Dunkirk,háború,Kritika,Moziba be!
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?