A ki nem mondott gondolatok súlya – Hétköznapi titkaink

Mindig izgalmas, ha egy tipikus északi filmes gondolkodásmódját és stílusát áthelyezi amerikai alkotásba. Így kapunk egy hibridet, ami se nem skandináv, se nem tengerentúli, de mégis mindkettő.

Joachim Trier nemzetközi színészgárdával mesél el egy olyan történetet, ami bármelyikünké lehetne. Ezt az adottságot ki is használja, és a mindannyiunkban közös, eddig talán még nem is tudatosított apró rezdüléseket, érzelmeket, kételyeket és gondolatokat vitte vászonra.

A Hétköznapi titkaink az elmúlás, a gyász, a ki nem mondott szavak fájdalmas, vagy elhanyagolt problémáit járja körbe. Egy családapa (Gabriel Byrne), egy kamaszfiú (Devin Druid) és egy friss apukaként helytálló báty (Jesse Eisenberg) ugyanazzal a dologgal kell, hogy szembenézzen: a háborús fotóriporterként dolgozó anya (Isabelle Huppert) halálával. És bár már 3 éve annak, hogy Isabelle nincs köztük, ezt a helyzetet még egyikük sem tudta igazán feldolgozni, mert igazán nem is tudnak mit kezdeni vele. Ahogy a nővel sem, amikor nagy ritkán otthon volt. Ugyanis a ritkán hazalátogató anya, inkább csak szellemként működött a halálát megelőző időkben, nem találta sem otthon, sem a harcmezőn a helyét, ahogy családtagjai így amolyan átutazóként tekintettek rá. Egy visszatérő vendégre, aki bizonyos időközönként megjelenik, majd újra eltűnik, és ki tudja, hazajön-e egyáltalán.

Ahogy szép lassan elengedték Isabelle-t amíg élt, úgy képtelenek halála után megbirkózni azzal, hogy nincs többé. Ennek a feldolgozatlansága pedig csak fokozottabbá vált az évek során; az apa és fiai közötti űr egyre nagyobb lett, viszont a feleség utolsó munkáiból készülő kiállítás újra összehozza a családtagokat. Bár térben együtt vannak, érzelmileg korántsem, de ez a távolság is valahogy, nehézkesen, de kezd megszűnni. Trier a magány, és szorongás apró érzeteit lírikus montázsokkal, belső monológokkal próbálja megmutatni, amik bebizonyítják azt, hogy mi, nézők is olyanok vagyunk, mint filmjének főhősei: tele vagyunk kételyekkel, bizonytalansággal, és sokszor nem találunk szavakat még akkor sem, ha legszívesebben ordítanánk.

A Hétköznapi titkaink esetében ez a bizonytalanság a nő képében kulminálódik, aki maga a titok, és a kiállítása során róla is kiderülnek múltbéli rejtegetnivalók, valahogy mégsem tűnik a történet szempontjából fontosnak. Hiába Isabelle halála váltja ki mindazt, ami a családtagokat nyomja, az ő magánéleti titkainak beemelése a sztoriba feleslegesek és súlytalanok. Sokkal izgalmasabb a két fiú és az apa karaktere ebben az esetben, ennek ellenére Trier sokszor túlzottan is előtérbe emeli a nő alakját (szó szerint is egy hosszan kitartott, már-már zavarba ejtő közelivel, álomjelenetek ábrázolásával), de a visszatekintések és a jelen történéseinek összekapcsolása inkább zavart okoznak, mint tisztánlátást. Úgy tűnik, mintha a rendező nem tudta volna eldönteni, hogy mennyit mutasson meg a halott nő karakteréből és mennyit a családtagokból, így ha nem is nagy, de aránytalanság érződik a film kapcsán.

Ennek ellenére a már említett skandináv vonal kellemesen átszövi a filmet, és a Hétköznapi titkaink tényleg egy egyszerű, finom hétköznapi történet lett, ami a hús-vér emberek és események segítségével könnyen el tud jutni a nézőkhöz.

http://filmszakadas.blogstar.hu/./pages/filmszakadas/contents/blog/26121/pics/lead_800x600.jpg
dráma,Hétköznapi titkaink,Kritika,Moziba be!
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?