Karmester a kulisszák mögött – Steve Jobs

Steve Jobs nyilvánvalóan megkerülhetetlen figurája a számítástechnikának és mivel a számítástechnika meg a hétköznapjainknak, így az is ismeri a nevét, aki legfeljebb csak az e-mailjeit nézi meg a gépén. De, hogy ki ez az ember, és kik, mik állnak a hatalmas birodalom mögött, azt most Danny Boyle mutatja meg nekünk.

Jobsról dokumentum- és játékfilm is készült már, és most Boyle is megrendezte a saját verzióját. Kérdés, hogy feltétlenül szükséges volt-e, de ha végigfutunk a stáblistán, akkor azért mégiscsak felcsillan a szemünk. Mert nem csak Boyle (Trainspotting, Gettomilliomos, Transz), hanem Aaron Sorkin forgatókönyvíró (Egy becsületbeli ügy, Social Network – A közösségi háló) és a két főszereplő, Michael Fassbender és Kate Winslet is biztosítja a minőséget. Ennek ellenére a Jobs film nem épp nézőbarát, sőt.

Nem egy klasszikus életrajzi alkotás, hanem inkább egy diskurzusfolyam, ami kb öt ember között zajlik, amik során Steve Jobs munkája és élete kulisszái mögé nyerhetünk bepillantást. A film gyakorlatilag egy színházi előadásként épül fel, három felvonásos, 1984, 1988, és 1998 a három időpont, Jobs három meghatározó időszaka. A nem épp nézőbarát attitűd pedig a film felépítésénél kezdődik, ugyanis a filmnek gyakorlatilag nincs cselekménye, nincs külső helyszín, csak a négy fal, a történet öt meghatározó embere és párbeszédek végeláthatatlan sora. Boyle verziója így inkább hajaz egy színházi előadásra, sőt, inkább egy rádiójátékra, amit talán ő is érezhetett, így szerencsére néha kompenzálja meglepő és váratlan vizuális megoldásokkal a jeleneteket, de ennek ellenére a film (főleg az első fele) a pattogó, feszes dialógok miatt inkább feszültséget okoz.

Danny Boyle egyértelműen közönségfilmet akart létrehozni, hiszen a főbb szerepekben húzónevek szerepelnek, vagyis az ember azt gondolná, hogy akkor talán élvezni is fogja a filmet. Ennek ellenére viszont egy jó adag szakmázást kap a néző, és csak emellett húzódik meg  a Jobs és lánya között enyhén szólva is ambivalens viszony, ami rejt magában egy kis érzelmet és jellemfejlődést, csak hogy mégis happy end legyen a vége, hiszen Hollywoodban az elengedhetetlen. A nyomasztó, zsúfolt párbeszédeknek a kiidegelés mellett egy előnye van: a két főszereplő, Fassbender és Winslet játékát erősítik, mivel nincs igazán más, ami rejthetné esetleges színészi hiányosságukat. A film lecsupaszított szerkezete remek helyzetet biztosít kvalitásaik csillogatására, és csillognak is bőven, lazán, hitelesen, amit itt a díjszezon kellős közepén honorálnak is a filmesek (legjobb női mellékszereplőnek járó Golden Globe-díj és Oscar-jelölés Winsletnek, és Fassbendernek). Bár Jobs jelleméből kiderül, hogy érdekes figura - egy emberszerű robot, aki rendkívül ambiciózus, emellett viszont egy arrogáns barom - mégis nehéz úgy nézni a filmet, hogy a fő karaktert utálod, még úgy is, hogy tudjuk, ilyen volt Jobs igazából. Pláne, hogy a nézőnek nincs menekvés, mert ugye csak mi vagyunk és a már említett négy fal.

Egy kellemetlen film egy kellemetlen figuráról, amit csak az alakítások mentenek meg attól, hogy csak a kockák tudják értékelni. Van egy olyan érzésem, Danny Boyle sajátos darabja inkább a díjesőnek, mintsem a nézőknek készült, így kérdéses, hogy hányszor fog felgördülni a függöny a Steve Jobs előtt.

http://filmszakadas.blogstar.hu/./pages/filmszakadas/contents/blog/23973/pics/lead_800x600.jpg
életrajz,Kritika,Michael Fassbender,Moziba be!,Steve Jobs
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?