Van élet a Star Warson túl is

A 2015-ös év leginkább a Csillagok háborújáról szólt, és ahogy közeledett az év vége, úgy ez az őrület egyre csak fokozódott. Emellett persze készült számtalan más film is, amik szintén figyelmet érdemelnek, csak visszhangjuk a lézerkardok suhogása közben elhalkult. Ezekből szemezgetünk.

Második esély

Kis ország lévén a színészgárda is kicsi, vagyis a megszokott kb öt dán színészből hármat láthatunk a főszerepben. A leginkább a Trónok harcából ismert Nikolaj Coster-Waldau, a nagyszerű dán dogmafilm, a Születésnap,  a magyar Ópium - Egy elmebeteg nő naplója és A nagy füzet színésze, Ulrich Thomsen és a Zöld hentesekből ismert Nikolaj Lie Kaas főszereplésével készült dráma egy jólszituált házaspárt mutat be, akiknek épphogy megszületett kisfiuk, amikor hirtelen egyik éjszaka halva találják őt ágyában. Az apa kétségbeesetten próbálja kezelni a helyzetet, hiszen nem csak halott gyerekével, hanem az idegösszeomlás szélén álló feleségével is törődnie kell. Ekkor teszi meg azt a lépést, hogy egy drogos pár hasonló korú, rettenetesen elhanyagolt babájára cseréli ki sajátját, gondolván, hogy a szenvedélybeteg pár úgysem érdemli meg a gyereket. Természetesen egy ekkora döntés következményekkel is jár, és az apa feje felett egy idő után menthetetlenül összecsapnak a hullámok.

Ha Susanne Bierről van szó, akkor már biztosak lehetünk abban, hogy nem csak minőségi, hanem kőkemény drámát kapunk. Olyat, ami a bőröd alá kúszik, a szívedbe markol és nem ereszt. Bier nagyon ért a hétköznapi horrorhoz, ami jelen esetben (és általában) realista drámát jelent, amolyan dán módon. Aki már látott egy Bier filmet is (Testvéred feleségét, Esküvő után, Hogy szeretsz?), az tudja, hogy mire számíthat a Második eséllyel kapcsolatban. Amellett, hogy szívbemarkoló alakításokat láthatunk, a rendezőnő rendkívül letisztult stílusa, történetvezetése és képei gyönyörű összhangban vannak a történettel; semmi cécó, semmi felesleges sallang, csak a kíméletlen (de nem hatásvadász-szerűen sokkoló) dráma, ami nem csak a könnycsatornákat indítja be, hanem a lelket is megmozgatja.

Az ajándék

Egy jómódú házaspár új városban, új házban akar új életet kezdeni, és épphogy csak berendezkednek, szokják új életüket, megjelenik egy ismeretlen ismerős, egy bizonyos volt osztálytárs. A kínos újra-bemutatkozás és az apró nosztalgia után viszont ez az ismeretlen ismerős egyre többször bukkan fel, hívatlanul, ám előzékenyen beinvitálva magát a pár otthonába, majd mindennapjaikba. Kedves, illemtudó, de mégis ijesztő, pláne, hogy zavarba ejtő üzeneteket és ajándékokat hagy maga után. Az ismeretlen ismerősből pedig szép lassan idegesítő ismerős válik, ami feltépi a múlt sebeit is.

Az amerikai filmesek nehezen tudják megállni, hogy alkotásaik ne legyenek túláradóak, pörgősek vagy retina-sokkolóak. De jön Joel Edgerton (Fekete mise, A harcos), aki Az ajándéknak nem csak főszereplője, hanem rendezője és forgatókönyvírója is, és elénk rak egy klasszikus thrillert. Lassú tempójú, komótos, de ez abszolút nem válik a film hátrányára sőt, a műfajhoz hűen ebben a komótosságban is mindig van egy kis feszültség, para, úgy, ahogy kell.  Szépen, kényelmesen építkezik a cselekmény, majd a végére egy kicsit felgyorsulnak az események, és a lappangó, kényelmetlen érzésből nyilvánvaló szemétkedés lesz, vagyis a sztori teljesen kinyílik, és alig várod azt, hogy meglásd mi is van abban az átkozott ajándékban.

A kötelező parafaktor mellett viszont érdekes kérdéseket is felvet a film: honnan, mikor kezdődik morális felelősségvállalásunk? Mennyire befolyásoljuk mások életét, és ez a hatás meddig érvényes? Addig, amíg egy osztályba járunk, amíg barátok vagyunk? Vagy még akár 20 évvel később is felelősségre vonható egy ember gyerekkori tetteiért?

Bone Tomahawk

Egy rajtaütés során az áldozat arra eszmél, hogy éppen nyiszálják a torkát. Majd gyilkosa azon morfondírozik, hogy vajon „miért pisálja össze magát mindegyik?” Snitt. A kocsmáros komótosan tölti az italt, halkan szuszog a zongorista, a kisváros szélén pedig egy gyanús figura valamit éppen elás. Betér a nyugodt fogadóba, ahol ismeretlenként rögtön gyanút kelt, majd a seriffnek köszönhetően egy laza láblövéssel a fogdán köt ki. Ki ez az alak, honnan jött és mit akar? Kit érdekel, hiszen kannibálok lopóznak a városba, ahol sorban ölik meg/rabolják el az embereket. Nincs mit tenni, el kell indulni a törzs tagjai után, kiszabadítani a túlélőket és kiiktatni a gyilkosokat.

Ha a Bone Tomahawkban többet beszélnének, sokkal többet, akkor simán lehetne egy Tarantino rendezés is. Nem csak Kurt Russell Aljas nyolcas-féle bajusza miatt, hanem a vadnyugati helyszín, a zsánerkeveredés és a brutalitás miatt is. A film egyszerre hordozza magában a western, a horror és a komikum jegyeit egy lájtos road movie-val megspékelve. És bár az Aljas nyolcassal ellentétben ez csupán két órás film, mégis többnek érződik. A cselekmény borzasztó minimális, de a Bone Tomahawk nem is ezért érdekes. A műfajok keveredése mindig is izgalmas elegyet ígér, és ez most sincs másként: ami egy klasszikus westernként indul, úgy csap át a történet végén mészárlásba, a film során nagyon finom, de jól eltalált vígjátéki elemekkel. És igen, talán a film kulcsa a finomhangolás, ahol nem a szokásos halál laza vadnyugati hős-toposz érvényesül, hanem a hús-vér ember figurája, ahol nem a cowboy, vagy a seriff az elvetemült gonosz, hanem egy idegen, ismeretlen törzs. Kannibálos western, amin még röhögni is lehet? Naná.

http://filmszakadas.blogstar.hu/./pages/filmszakadas/contents/blog/23720/pics/lead_800x600.png
dráma,horror,lista,thriller,Vegyes vágott,vígjáték,western
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?